Juhász Gyula: Csáktornya

Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.

Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.

Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart

És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

Reklámok

Juhász Gyula: Nagyvárad

A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,

Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

Juhász Gyula: Máramarossziget

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőhöz is szives.

Kegyes atyáknál öreg iskolában
Magyart, latint oktattam itten én,
Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam,
Fiatalságom ódon Szigetén.

Párizst kerestem és könyvekbe bújtam,
Míg az idő szállt – ó én drága múltam –
Örökre meddőn és múlasztva múlt.

Egy fiatal lány szeme átvilágol
Felém e fényből, mint a másvilágból
És vissza, vissza nem visz oda út.

Juhász Gyula: Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

Sárközi György: Vizen

Nyughatatlan fürtjeidnek zölddel kócos kékezüstjén
Ringatózni ó, mi édes! Ó, mi édes lágy hajadnak
Zsenge fodrát, könnyű bodrát újjaimmal hessegetni!

Nyugszik a lapát előttem és a csónak láthatatlan,
Vízalatti, csillapelyhű, árnyéktollú, semmiszárnyon
Száll magától, mint a felhők hattyúnépe fönn a szélben.

Hangtalan zenével zsong a loccsanó hullám fülembe,
Ám a szél elsöpri némán még e lenge mormolást is
És a parton hallgatódzó nyurga fákat messze űzi,

S újakat sodor helyükbe; sárgakeblű dombokat vált
Lombszakállas, vén hegyekkel vagy mezők ölét lebbenti
S eltakarja s már tovább int tarka fátyolkeszkenője.

Elmúló partok között a víz remeg csak változatlan,
Széles ömléssel, fehéren, mint az ég tejútja, melynek
Fénye tiszta éjszakákon újra gyúl a mély tükörben.

Bársony dajkaringatással visz magával és csitítva
Méla félálomba himbál és az életet kimossa
Elnehezülő szememből s csöndet önt süket fülembe…

…Hol vagyok? Mily csalfa tájék délibábja leng előttem?
Ismeretlen ligetekben tűzgalambok szárnya rebben
És a víz aranyhajában fénytündérek tündökölnek.

Elmerültem tán s halálos álom láttat ily csodásat?
Vagy kiúsztam a világból? Ó, aranyhabok zenéje,
Borzongatsz, mint érthetetlen, túlvilági cimbalomszó.

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám

Sárközi György (Budapest, 1899. január 22. – Balf, 1945. március 8.): költő, elbeszélő, regényíró, műfordító. Rövid ideig a Zeneakadémián tanult, később a Nyugat munkatársa lett.

Juhász Gyula: Szabadka

Ó régi nyár, mikor a vén verandán
Két új poéta régi verseken
Elbíbelődött s a hold arca sandán
Két nyárfa közt bukkant ki az égen.

Ó régi nyár, az ébenóra halkan
Elmuzsikálta már az éjfelet,
Az árnyak óriása várt a parkban
S a denevér szállt rózsáink felett.

Ó régi nyár, a zongorán egy akkord
Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt,
Künn a kutyák szűköltek elhalóan.

Valami nagy bú olvadt föl a borban,
Fájón figyeltünk vén magyar szavakra
S álmában olykor sóhajtott Szabadka.

1920.

Juhász Gyula: A faluvégi ház


A falu végén áll egy kicsi ház.
A messze, távol tájra kivigyáz.
Úgy ég a napban, mint az esti láz.

A faluvégi házból zene szól.
Elvágyó bánat cimbalma dalol
A messzenéző eresze alól.

Fecskéje az egekbe fölcikáz,
Kéménye is merengve fölpipáz,
A faluvégről égre néz e ház.

De rávigyáz a mohos, ó torony
S homályos, álmos, fázós alkonyon
A homlokán egy denevér átoson.

1920

Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) magyar költő.