Engem hínak jövevénynek…

Engem hínak jövevénynek,
Szögény vándorló legénynek.
Én vagyok az a jövevény,
Messze fődrű kerűt legény.
Nem szólok én, csak hallgatok,
Mer idegöny fattyú vagyok.
Idegöny főd az én hazám;
Mindön asszony édösanyám.

Csanádapáca (Csanád)

Engem hívnak jövevénynek – Kálmány, Koszorúk II. 4. sz.

Reklámok

Színem se vót, úgy búsultam…

Köntéd sarkán kiindultam.
Színem se vót, úgy búsultam,
A külüket meghallottam,
Aztán többet nem búsultam.

Mikor a nagy erdőn kimész,
Többet visszafelé se nézz,
Ne legyen szívednek nehéz,
Hogy az idegen fődre mész.

Idegen vagy, jövevény vagy,
Nincsen bücsüd, mert szegény vagy,
Idegenyek, jövevények,
Hagyjátok, hogy éljek én es,

Mondd meg világ a virágnak,
Tartson szeretőt magának,
Ne tartson ingem rabjának,
Szereteje bolondjának.

El es mennék, ha mehetnék,
A bánat elöl elfutnék,
De bánatim olyan nagyok,
Magamra egyedül vagyok.

Gyímesfelsőlok (Csík)

Néprajzi közlemények. (Néprajzi Múzeum és MTA Néprajzi Kutatócsoport időszakos kiadványa.) V. 1960., 14. (Dallammal) – („Virág” a legény kedvesét jelenti, ez a régies kifejezés a középkori virágének-költészetben gyökerezik.)

Hét juhakol

Ennek előtte sok száz esztendővel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevű juhász. Egyszer – mi történik? Az történik, hogy amint a legelésző nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magában a juhász: megnézi, hogy mitől zörrent meg a bokor, madár fészkel-e ott, vagy tán éppen nyúl húzódott meg a tövében. Föltápászkodik fektéből, odacammog a bokorhoz, s hát bizony sem nem madár, sem nem nyúl: egy kicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske sem tátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy likon.

– Na, egerecske, járj békével – mondta a juhász, s utána bökött a botjával.

Hát uramteremtőm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga arany gurult ki onnét.

“Hm – gondolja a juhász -, ahol egy volt, lehet ott több is” – tovább turkálta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany- s ezüstpénz. Egyszerre csak a lik mind kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a juhásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogó-villogó arany- s ezüstpénz. Hamarosan kiszedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogy majd aztán apránként hazahordja a rengeteg sok kincset. Egyórányira volt ez a hely attól a hegytől, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, a Som-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla királyunknak.

Telt-múlt az idő, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentek magas színe elé mind a vidékbeli urak, szegény emberek, köztük a juhász is. Hanem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagy sajtot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt az arannyal, ezüsttel.

Mondá a juhász:

– Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy sajtocskát hoztam felségednek, ha elfogadná.

– Elfogadom köszönettel, atyámfia – mondá a király. – Hát van-e valami kívánságod?

– Volna egy kevés, felséges királyom.

– Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel.

– Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy juhaklot építsek.

– Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság.

Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem juhaklot épített, hanem – várat. Kezdette a Som-hegyen, ám ott a gonosz szellemek, akik nyilván a temérdek pénz őrzői voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nem tudta ezt a várat felépíteni.

Gondolta, ha itt nem lehet, épít egyebütt. Felépítette az elsőt nem messze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendben felépült Torna, Szidvár, Csetnek, Pelsőc, Beszéte és Sólyomkő. Som-hegyet ott hagyta a gonosz szellemeknek.

Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta…

Benedek Elek

A kantele születése

Vén Väinämöinen eközben hajóját tovább terelte, sziklaszirtëket kerülve, zajló zúgókon kërësztül. Nëm feneklëtt mëg hajója, dereglyéje jó dalosnak.

Csak mikor mëgint kiértek tengër tágas téreire, ott fékeződött futása; mozdulatlanul maradva, bizony, csak mëgült a bárka, nëm tudott tovább haladni.

Mostan Ilmarinen mestër mëg a léha Lemminkäinen lënyomták a nagy lapátot, fenyőrúddal vízbe vájtak, dereglye körül döföltek, hogy a zátonyról lëszálljon. Ám a csónak csak nëm indult, futását nëm folytathatta.

Vénëk véne Väinämöinen száját szóra is nyitotta: “Hej, të Lempi léha sarja! Hajolj csak kicsit közelebb, mëgvizsgálni, min maradtunk, hogy fagályánkat mi fogja itt a végtelen vizekën, hátán csöndesült haboknak. Kőre mëntünk vagy fatönkre vagy valami más csudára?”

Akkor léha Lemminkäinen matatott vízi mélyben, a hajó alá lënyúlva. Szóval mondta, fölfelelte: “Nëm szirtre szaladt a csónak, nëm sziklára, nëm fatönkre, hanëm hátára csukának, vállcsontjára víz ëbének.”

Vénëk véne Väinämöinen szólott akkor ily szavakkal: “Mi mindën lëhet a vízben! Facsonkok, csukák nyüzsögnek! Hát ha már csukára hágtunk, víz ëbének vállaira, nosza, karddal vágj a vízbe, halat kétfelé hasítva!”

Az a léha Lemminkäinen, jóvérű vitéz dalia hosszú kardját csak kivonta, csontharapóját kihúzta, kardjával a vízbe vágott, csónakból a mélybe csapva. Bele is bukott azonnal, tenyérrel habokba hullva.

Ilmari kovács keményen mëgkapta haját a hősnek, hullámok közül kihúzta, mëgvetően mëgjegyëzte: “Férfiszámba mëgy ma bárki, csak szőrös lëgyën a szája; száz legény közt elmëgy ëgynek, elkeverëdik ezërrel.”

Avval kardját csak kivonta, hüvelyből vasát kihúzta, halnak hátát mëgcélozta, csónakuk alá csapintva. Tört a kard dirib-darabra, ám a nagy hal föl së vëtte.

Vénëk véne Väinämöinen mëgmondta a véleményit: “Ketten félembërt sëm értëk, harmadot së, hogyha vësszük. Mikor embër këll a gátra, férfiésszel kéne élni, akkor nincs mëggondolástok, dőre mindën ténykëdéstëk.”

Most kardját maga kihúzta, tűzélű vasát kivonta, hëgyével habokba lökte, csónakuk alá csapintva. Halnak hátát eltalálta, vállacsontját víz ëbének.

Keménybe akadt a kardja, állacsontjában mëgállva. Vén Väinämöinen pediglen hatalmasat húzott rajta, vízbül a csukát kivëtte. Hala kettévált középen: farkarésze tófenékre, feje a hajóba fordult.

Már vígan haladt hajójuk, fogsága alól fëloldva. Vénëk véne Väinämöinen szárazföld felé vezette, hajóját a partra húzta. Tapogatta-nézëgette azt a félcsukát fejestül. Maga mondta, fölfelelte: “Legénységnek rangidőse, az lëgyën csukánk csapója, halunknak hasogatója, feje fëldarabolója!”

Ám a férfiak feleltek, szépasszonyok szót emeltek: “Kedvesebb a kéz, ki fogta, szërzőjének szent az ujja.”

Vénëk véne Väinämöinen tokjából a kést kihúzta, villogó vasát övérül, hogy halát hasítsa véle, csukát több darabra vágja. Szólott akkor ily szavakkal: “Ki a lányok közt legifjabb, fürgén főzze mëg csukánkat, hadd lakomázzunk halunkbul, bévacsorázzunk belőle!”

Főzték a fehércselédëk, tízesével is tolongtak. Mëg is ëtték főtt halukat, bévacsoráztak belőle. Csak a csont maradt a parton, csukacsontja kőre vetve.

Vénëk véne Väinämöinen nagysokáig nézëgette, tapogatta két kezével. Száját szóra is nyitotta: “Hát ebbül vajon mi válna, hírës halnak fogsorábul, nagy csukának állcsontjábul értő mestër műhelyében, kezében ügyes kovácsnak, tenyerében nagy tudósnak?”

Monda Ilmarinen mestër: “Sëmmibül csak sëmmi válhat, hal csontjának haszna nincsen mégoly mestër műhelyében, akármëly kovács kezében, akármëly tudós tenyérben.”

Vénëk véne Väinämöinen maga mondta-mondogatta: “Lëhetne pedig belőle csukacsontos kantëlécske, készítője hogyha volna, csinálója csontkoboznak.”

Mivel mások nëm siettek, tudósai nëm tolongtak, csinálói csontkoboznak, vénëk véne Väinämöinen mëgtëtte magát mívesnek, zeneszërszám mestërének: csuka csontjábul csinálta hangszërét örök örömnek.

Mi a kantëlë keretje? Nagy csukának állacsontja. Hát szëgeit hol szërëzte? Csukafogakbul csinálta. Hát honnan került a húrja? Hiisi ménjének hajábul.

Hangszërét föl is szërëlte, kantëléje készën állott, csuka csontjábul faragva, hevenyészve hal fejébül.

Igyekëztek ifjak-vénëk, bajszos bácsik bandukoltak, fiúgyermëkëk futottak, lëánygyermëkëk loholtak, mindën fruska és mamuska, javakorbeli mënyecske kantëlét kívánta látni, csudakobzot mëgcsodálni.

Vénëk véne Väinämöinen ifját-vénjét invitálta, középkorúakat kérte: próbálják a pëngetésit csukacsontbul tëtt csudának, halbul készült kantëlének.

Próbálgatta véne-ifja, pëngette középkorúja; mëgfájdult az ifjak ujja, ősz-fehér fejek remëgtek, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika.

Mondta léha Lemminkäinen: “Hej, fiúk, ti félnótások, tyúkeszű lüke lëányok, az egész bugyuta banda! Nëm kerül ki kobzos innen, sënki sëm tud itt zenélni. Ide avval a kobozzal, add a kantëlét kezembe, hadd tëgyem a térdeimre, tíz körmöm közé kerítsem!”

Akkor léha Lemminkäinen kantëlét kezébe kapta, öröm hangszërét ölébe, ujjai alá a lantot. Pëngette, mint tőle tellëtt, forgatta fölét alulra, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika.

Szólt vénségës Väinämöinen: “Nincs ebben az ifjúságban, most növekvő nemzedékben, de korosabbak között sëm eme szërszám zëngetője, boldogság buzogtatója! Hátha északon akadna, Pohjolában pëngetője, hangulat pëzsëgtetője? Mëgpróbálom Pohjolában!”

El is vitte Pohjolába, szomorú Sariolába. Pëngették is Pohjolában vërsënyt lányok és legényëk, nős embërëk billëgetve, férjes asszonyok facsarva; még maga a gazdaasszony is forgatta jobbra-balra, ujjaihoz illëgetve, körmeivel koppogatva.

Egész Pohja próbálgatta, pëngetetlen ëgy së hagyta, hanëm hangulat nëm éledt, nëm születëtt szép muzsika. Mindën húrja félrehajlott, szálai nyüszögve nyögtek, hangja harsogott keményen, zenéje zörögve koppant.

Vén vak embër volt a sutban, a búboson bólogatva. Fölneszelt a vén a sutban, kemënce mellől kiszóla, medvebőréről morogta, kuckóbul riadva rájuk: “Mit bolondoztok-bomoltok, ricsajoztok itt rakásra? Ez a hang fülem hasítja, fejem kétfelé repeszti, hajam ég felé mereszti, aludni së hagy hetekig.

Hogyha Suominak zenéje nëm bír gyújtani gyönyörre, s álomba së andalíthat, nëm szërëz szëlíd nyugalmat, akkor vessétëk a vízbe, hajítsátok a habokba, vagy pedig vigyétëk vissza, oda küldjétëk a kobzot: készítőjének kezébe, tákolója térdeire!”

Nëm hagyta magát a hangszër, közbeszólt a kantëlécske: “Nëm mëgyëk én még a mélybe, në lëgyën a víz lakásom! Majd dalolok mestërëmnek, annak, ki velem vesződött!”

Vitték, csínján bánva véle, vigyázatosan lëtéve készítőjének kezébe, térdire terëmtőjének.

KALEVALA: NEGYVENEDIK ÉNËK
A kantele születése. A hajós imája – részlet

Fordította: Szente Imre

A muzsikáló ezüstkecske

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy muzsikaszerető öreg király.

Építtetett az olyan palotát, hogy még a falai is alabástromból voltak. Vagyis olyan szép volt az a palota, hogy aki elment mellette, nem állhatta, vagy csak nehezen, hogy meg ne nézze, minél közelebbről, s meg ne tapogassa.

A király meg nagyon, de nagyon féltette a palotáját. Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be ne találja piszkolni.

Áll, álldogál a katona a ház előtt egy téli éjszaka is. Gyönyörű holdas éjszaka volt, de nagyon-nagyon hideg volt. Elgondolta hát ugyancsak magában a szegény katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti rossz világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény ember, mint ő is? Ha neki az ura, a király, azt mondja, ide álljon a hidegbe, hát ide áll.

Néha összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha meg sem tette volna. A holdvilág sütött szépen, a hó meg csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Elgondolta most a katona megint, hogy ha a király volna itt az őr, ő maga meg a király, akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre. De hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák. Nem jó sor ez, akárhogy, akármint… Avval járkált tovább. A hold meg ahogy rásütött a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.

Gondolt egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.

Tudja meg azért egyszer már mindenki, hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára ezt, hogy:

Akinek pénze van, az mindent megtehet, akinek pénze nincs, semmire se mehet!

Mert úgy belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem jutott eszébe, hisz ő épp arra van odarendelve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám, most meg ő piszkolta be!

Reggel mentek most is már korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Ő, szegény – mit tehetett? Vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán azt hiszi, hogy a pénz minden.

Viszik a király elé. Mondja neki a király:

– Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?

Feleli bátran most már a katona:

– Az, fölséges uram!

– Akkor meghalsz! – mondja erre a király.

De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz. Meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki.

– Jó – mondta a király. – Én nem bántom. De majd magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért!

Volt a királynak a palota mellett egy nagy kertje, oda sarkallt a város szélére. A király büntetésből annak a kertnek a végébe falaztatta be a katonát egy kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra panaszkodott, hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát, most már megvan mindene!

A királylány most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?

Volt a városban egy aranymíves. A lány attól kért tanácsot. Az aranymíves szegény volt. Éjszaka elment oda, ahol a katona volt befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt a katonának, hogy adjon neki a pénzből, az aranyból meg az ezüstből, ő majd visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre rájött.

Az aranymívessel egy szálig mind elhordatta a kincset. A befalazott katona így nem halt éhen, sőt egészen tűrhető sora volt. Az aranymíves meg otthon – mert nagyon ügyes ember volt – a sok aranyból s ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta, minden búját elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a kert végén, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De főleg akkor muzsikáltasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit hallja.

Muzsikáltatott is a zenélő kecskével a katona, mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még inkább akkor, ha a kertben, ahova csak a királynak volt bejárása, lépteket hallott.

Egyszer a király, ahogy sétálgatott a kertjében, épp arra talált járkálni, amerre a katona be volt falazva. Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó jönne valahonnan. Mi lehet az, s honnan? Nézegetett a király erre is, arra is, de csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene.

Másnap a lányával meg a miniszterével ment ki a kertbe. A katonának ott lent a föld alatt, a kamrában épp jókedve lehetett, mert ugyancsak megzendítette a kecskét.

– No, most már ki kell tudnom, honnan jön, és mi ez! – mondta a király. Nézte a helyet, de az régen kiment az eszéből, hogy volt valaha egy katonája, akit éppen ide falaztatott be, azért, amiért a palotát befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket hívatott, felásatta a földet, ahonnan a muzsikaszót hallotta.

Ástak a legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a gödörre, aztán a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették.

De a kamrában most nem volt egyéb egy ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is a nóta, amikor kiemelték, de úgy, mint az eső az esőzsákból.

Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy keresés, toprongás után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk. Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni. Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az aztán kinyitotta, amikor ráparancsoltak.

De a király csak akkor nézett nagyot, amikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.

– Ki vagy?! – kiáltott rá a király.

A katona rögtön vigyázzba vágta magát.

– Felséges uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írta, hogy a pénz minden. Nem volt igazam.

A király kezet fogott vele.

– Hát mi ér annál is többet? – kérdezte a király.

A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte:

– Másodszor az, ha az embert megsegítik!

– És először? – kérdezte a király elcsodálkozva a furcsa válaszon.

A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte:

– Először, ha az embert szívvel megszeretik.

A királykisasszony nagyot pirult, de a király annál nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy okosat.

Azt gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.

(Illyés Gyula: Hét meg hét magyar népmese)

A csend ajándéka

Elődeink úgy hitték, hogy a dalok a csend szülöttei, akkor keletkeznek, ha mindenki megpróbál a szépre gondolni.

A dalok akkor alakot öltenek az emberek szellemében, s a felszínre jönnek, akár tenger mélyéről a buborékok, amelyek a levegőre törekszenek, s ott szétpukkannak.

Így keletkeznek a szent énekek.

Eszkimó sámánasszony

(A csend ajándéka – Indián asszonyok bölcsessége

A világ szépségéről s az élet titkáról. Fordította: Simon Márta)

Esteli ima

Uram Teremtőm,
Hálákat adunk a te szent felségednek
Végtelen szeretetedér,
Ingyen való kegyelmedér,
Hogy a mai napon gondot viseltél reánk,
Erőt, egészséget nyújtottál számunkra,
Munkánkba megsegítettél, és a te gazdag tárházadból
megelégítettél,
Köszönjük a te gondviselő kegyelmedet,
Hogy gyarló létünkre nem számláltál a sírba(n) szállók közé.
Bocsássál meg a te nagy irgalmasságod szerint minden bűneinket,
Melyekkel megszomorítottuk a te szent orcádat,
Légy kegyelmes nekünk, mint bűnösöknek,
Oldozd el vétkeink kötelit,
Hogy a te ösvényes utaidon járhassunk, és tégedet mindig közelebb,
közelebb hozzád jutva nagy nevedet áldjuk és magasztaljuk.
Mert méltó vagy erre, élő Istenünk,
Mert mennynek, földnek ura, mindenségnek ura vagy,
Mert a te szavadra állott elő, Urunk, Istenünk,
Mindön, mindönbe dicsőítik a te nagy nevedet.
Rajtad tösz mindönki bizonyságot,
Az a pici kis hangya,
Az a kis bogár,
Az a mezei liliom,
Az a mezei virág, amire a te szavadra állott elő, Uram, mer
mögáldottad szépséggel, illattal,
Urunk, Istenünk, minket is álgyá meg
Tiszta szívvel,
Bölcs értelemmel,
Szeretettel,
Hogy tudjuk szeretni felebarátunkat,
Urunk, Istenünk, ne hagyd, hogy ez kihajjon a szívünkbü(l),
Hanem mindönkit szeretettel, békességgel, örömmel
Fogadjunk, tisztöljük, böcsüljük, mert a szeretet födöze, Uram,
mindönbü,
Mer Pál apostol azt mondja,*
Ha szeretet nincs bennem, én semmi vagyok,
Hiába szólok akár ékes hangon,
Cimbalomhangon,
Mozdíthatom a hegyeket,
Nem ér semmit, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyunk.
Uram, ezt őrizd mög magunkba,
Hogy szeressük egymást,
Hogy tégedet
Mindönbe áldjunk és magasztaljunk.
Mert méltó vagy ezekre, élő Istenünk,
Aki alkotónk, teremtőnk, megváltónk, megszentelőnk vagy,
Szent felségednek legyen mindönben dicséret, dicsőség, most
és mindörökkön örökké, ámen.

Ferencszállás (Csongrád m.), 1972. ápr. 11.
Szemrédi Péterné Talpai Verona, 78 éves, Kiszombor (Csongrád m.).

“…kicsi vótam… dédszülémtű hallottam… kicsi szüle a férjemnek a nagyszülője… Az vót ijjen aranyos, kedves, imádságos asszon… én attú hallottam, galambom… azér tudom ezt mondani… Gábor Éva Fodor Andrásné… az is elhalálozott még a 14-es háború előtt…”

*Pál I. levele a korinthusbeliekhez cseng ki e sorokból. (I. Kor. 13:1)

Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék
Archaikus népi imádságok