Jókai: Egy farsang az Alföldön 1.

Néhány évvel ezelőtt, vízkereszt napján reggel, négy Szatmár megyei fiatalember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinérváralján a táncot; abban kivilágos-kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is táncban virradni meg, s reggel ismét menni tovább Aranyosmeggyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végigvigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül.

A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerős házat el nem kerülni, ahova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy táncot sem hagyni kezdeni másnak, s nem végezni előbb, mint más. Minden tósztot elfogadni, s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem alunni ágyban, hanem csak a szánban fekve, amíg egyik falutól a másikig utaznak; – és végre előfordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni; hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniok, miután egy faluban egy napnál tovább időzni nem szabad.

A négy ifjú közül, kik ez elmés versenyt megkezdék, egy kidőlt már Tiszaújlakon: tüdőgyulladást kapott, és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.

Egy második megszökött a társaságtól a mándoki lakodalmon: ennek örök életére hitvány, gyáva ember lett a neve; nem is mert többet a világ elé jőni, hanem hazament Gödényházára, és soha ki nem mozdult onnan többé.

Kettő kiállta a versenyt, s végigtáncolta mind a hat vármegyét, mind a hét farsangi hetet, nappal utazva hófúváson, vízöntésen keresztül, rázós szekéren, hengerbuckás szánon, éjjel táncolva, poharazva, szerelmes asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva.

Olyan híre volt már a két utazónak az Alföldön, mint a tatárjárásnak.

Úgy beszéltek róluk, mint valami mesés tüneményről, melyet nem hisz az ember, amíg nem lát, de mégis odábbmondja, amit hallott róla, s teszi is hozzá, ha helyén találja.

A farsang utolsó hetében járt már, a közelgő böjt neszére sietett mindenki vigadni; Béltek, Erdőd, Majtény, Királydaróc mind készült a dáridóhoz; amit nehezített az a körülmény, hogy a két utazó táncos lefoglalta Nagykárolyban az egyetlen cigánybandát, s maga hordozza magával, lehetetlenné téve másutt beültetni a vigalmat, mint ahova ők viszik azt.

Az volt környékszerte az égető kérdés, hová fog ma betérni Borcz Adorján s Gábor Endre. Így hítták hőseinket.

Mert a jöttüket megelőző hír éppen nem rémíte el senkit, sőt, fiatal leányok és leányos anyák minden közeledő száncsörgésnél önkénytelen gondoltak reájuk, s inkább öröm volt, mint ijedtség, ha azt mondták magukban: „Hátha ők jönnek”.

Pszichológok nevezhetik ezt a veszedelmes iránti kíváncsiságnak, a különcök iránti szokásos érdekeltségnek, együgyűbb emberek azonban arról fognak beszélni, hogy Borcz Adorján a gazdag rózsapallagi birkás fia, akiről az a hír, hogy millioma van készpénzben, s amellett Adorján eszményi szépség egy férfiban, s hogy ilyenformán nincs mit csodálni rajta, ha látogatását inkább óhajták, mint rettegik. Azt a boldog illúziót pedig ki akarná elvitatni fiatal lyánkáktól, mely az egész szépnemmel közös, mely szerint egy férfi, ki tíz hölgynél csapodár volt, a tizenegyedikhez hű fog lenni, s ilyen tizenegyediknek ki ne hinné magát?

Borcz Adorjánt minden dévaj adoma, mit felőle a hír titok fejében kikürtölt, csak annál érdekesebbé tette. Azt mondták róla, hogy zseniális, originális fiú.

Kevesebb figyelem jutott versenytársának, Gábor Endrének, akiről mindössze annyit volt szokás tudni, hogy igen erős ember, iszik bort ellenőrizhetlen mennyiségben, anélkül hogy valaha meglátszanék rajta; akárhány poharat kiürített, sohasem garázdálkodik, s akárhány szép asszonnyal és leányfélével táncolt, egyre se mosolyodik el, sem azontúl egy szót sem szól hozzá, csupán egy elméssége van, mikor már nagyon jó a kedve; mely abból áll, hogy a kiivott üvegpoharat megeszi jó barátságból. Különben az esztendő három szakában otthon ül a jószágán, és tüzesen gazdálkodik; napokig nem iszik egyebet tiszta víznél, hanem amint a tél beáll, akkor olyan tizenhárom próbás korhely lesz belőle, akin senki túl nem tesz az Érmelléken. Mikor kitavaszodik, ismét visszatér józan munkájához.

Ezzel egyébiránt csak a kósza mendemondák vannak előadva, amikre, mint tudjuk, nem sokat kell építeni…

A farsang három utolsó napját hazánkban is, úgy mint másutt, vígan szokták eltölteni minden háznál; ilyenkor akármely faluban, akármelyik nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű társaságot talál együtt. (Legalább még eddig így volt; már nem tudom, hogy ezután hogy lesz.) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt meghívja, bánatát, gondjait kicsukja az ajtón erre a kis időre, borát csapra üti, hadd folyjon; panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon; úgyis rövid a farsang, úgyis hosszú a böjt, mért ne vigadnánk, amikor lehet?

A Nagykárolytól a Szilágyságba vezető úttól félretérve, találja az ember gróf Somlyóházi pusztáját. Néhány ezer holdnyi jó karban tartott birtok, melynek szántóföldei, kaszálói két erdős hegy közötti völgyben feküsznek; a völgyet patak szeli keresztül, mely alantabb malmot hajt, a patak maga az uradalmi kert közeléből ered, mely gyümölcsös- és fenyvesből áll, s melynek örökzöld fenyői mögül regényesen emelkedik ki a domboldalba épített úrilak, hátul fehér tetejével.

Az úrilak két szárnyra van osztva; egyik a grófi család számára van fenntartva, a másikban lakik a tiszttartó. Málai Máté régi hivatalnoka a családnak; ő is ott nevekedett gyermekkorától fogva a Somlyóházi családnál, feleségét is onnan vette el, ki ott számtartó leánya volt; a mostani gróf öregapja volt a násznagyuk, ő maga volt egyetlen leányuk keresztatyja; ha ők mentek Kolozsvárra, a gróf házához kellett szállniok, meg nem engedte, hogy máshová menjenek; ha a gróf jött Somlyóházára, néha cselédet sem hozott magával, hanem meginvitálta magát ebédre, vacsorára a „mámikához”. Ha Máté uram jött hozzá, akárhány úri vendége volt a grófnak, csak úgy beszélt vele, mint jó ismerősével, s nem volt a grófnak sem jó, sem rossz állapotja, amiben Málai uramnak részt ne lett volna szabad venni. Mind a két fél megszokta egymást úgy tekinteni, mint összetartozó részt, melyet a parancsolás és engedelmeskedés elve helyett valami nyugalmas egymástértés kapcsa tart össze; mely a két férfiról nemcsak a két nőre, de egyúttal a két leányra is átszármazott.

Ebből azonban nagyon hibásan következtetné valaki, hogy gróf Somlyóházi valami nagyon könnyen hozzájárulható férfi, s másfelől Máté urat hiába képzelné valami nyájas, szelíd, magát kedveltető embernek; sőt, inkább a gróf arról ismeretes, hogy a kényességig válogatós az emberekben, olyasvalami kritikus a közéletben, aki nemhogy a népszerűséget hajhászná, de még nagyon is meg akarja érdemeltetni barátságát; a tiszttartó pedig éppen egy morózus, kedvetlen, mogorva férfiú, aki soha életében senki fiának egy bókot nem mondott.

A tiszttartóéknál nagy ünnepélyre készültek farsang utolsó napján. Ezüstmenyegzőjük napja volt ez, huszonöt békében és szeretetben eltöltött év emlékünnepe. Estig sok vendég jött össze a vidékről, és még többre vártak, amit bizonyított a ház éber előőrsének résenléte.

Hogy ki volt ez a ház éber előőrse? – azt majd mindjárt elmondom.

Az úrilak még a régi francia modor szerint épült, mely Mária Terézia ideje alatt nálunk is széltére divatba jött; a tágas udvart magas kőfal keríté, rácsosan rakott téglákból, minden két ölnyire egy párkányzatos kőoszlop, annak a tetején pedig sorban rokokó Ámor alakok, kiket a becsületes kor szeméremtudó erkölcse fertelmes bő zubbonyokba és puliderekbe öltöztetett; némelyiknek a háromszegletű kalapot is feltette a fejére, s a haját hátul szalagos csapba fonta.

Hanem hát már ezeken a kis Ámorkákon sajnálkozni késő, bekormozta azokat már az idő annyira, hogy rájuk sem ismerhetni többé; a falu felőli kerítésről egypár le is kívánkozott, s azoknak a helyei üresen maradtak.

Egy ilyen üresen maradt szobortalapzat pedig különösen kínálkozó hely arra nézve, hogy mikor a tiszttartó úrék vendégeket várnak, olyankor a ház éber előőrse, Dráva, oda felugorjék, és onnan vigyázza meg a vendégek közeledését; majd egyik, majd másik fülét emelve fel magasra, hegyesre, amint magában gondolkozik: talán jobbrul, talán balrul jön valaki? néha csüggedten eresztve le mind a kettőt; – sehonnan sem jőnek. Eszébe jut, hogy talán eltévedhettek valamerre, nem találnak ide, akkor felnyújtja a nyakát, nagyot üvölt, mintha toronyőr adna jelt tévelygő vándornak: „Erre tartson kentek!”, s aztán hallgatózik: mi eredménye lett figyelmeztető szavának. Valamit neszez; bal füle egyenesen áll az ég felé, mintha drótra volna húzva; azzal leugrik oszlopállványáról, nyargal be a pitvarba, megáll a konyhaajtóban, s nagy örvendve csahol be rajta: jőnek már! Itt vannak a falu alatt! Azzal megint vágtat vissza klasszikus őrhelyére, most már egyre fújja a lármakürtöt (már amilyen lármakürtje tudniillik egy kutyának van), bámulatos kötéltáncosi ügyességgel forogva körül az oszlop tetején, melyen éppen csak a négy lába fér el. Most már nemcsak hallja, de érzi is a közeledőket. Meg tudná mondani, hogy kik jőnek. Azután csodálkozva látja, hogy a pitvarból mégsem siet senki az érkezők elfogadására. Talán nem értették, amit bejelentett, talán nem szólt elég világosan? Újra benyargal a pitvarba, ott a szemközt jövő tiszttartónét majd hanyatt dönti, az jót húzna a hátára, ha volna mivel: „Coki, ördög beléd”! E siker után kötelességének ismeri a bundás előőrs jó messzire eléjük nyargalni a közeledőknek; a száncsörgés már jól hallik; Dráva két perc alatt találkozik velük, hangos szemrehányásokat téve nekik, hogy hát ilyen soká kellett jőni? Mármost csak utánam! Ismét előreszalad, hogy megmutassa nekik az utat; sokkal elébb odaér a kapuba, mint a szán, megint visszafut hozzájuk; éj, be lassan tudnak mászni! Azzal, mintha ő volna a diadalmenet kengyelfutója, egy bakarasznyira a lovak orra előtt rúgtat be az udvarra, s ő az első, aki a megérkezett vendégek nyakába ugrik, még nehezebbé téve nekik a bundát; hogy azok elmennek, a kocsissal kezd fraternizálni, olyanokat ütve a csizmaszárára a farkával, hogy az majd leesik a lábáról; végre a lovakkal köt barátságot, s hogy azokat is kifogják, végighengergőzik a jó puha hóban, kényelmesen elnyújtózva benne. Több vendéget nem vár.

Az embernek azonban nem adott a természet ilyen gyorsan felismerő ösztönt, tiszttartóné asszony sokáig nézegette összevissza az érkezőket, de rájuk nem ismert addig, míg hangjukat nem hallá, annyira el voltak álarcozva bunkákkal, sipkákkal és bajuszokra ragadt zúzmarával.

– Kellünk-e, asszonynéném? – szólt az egyik bundás férfi, téli kesztyűjével végighárítva szakállát.

A tiszttartóné ekkor ismert csak rájuk.

– Hát ti vagytok azok? Óh, ti országos semmirekellő gazemberek!

Azzal fülön fogta az országos semmirekellő gazembereket, s megcsókolá ábrázatjaikat jobb és bal felül, nem törődve szakállaik jégcsapjaival.

– Mi az ördög hoz benneteket ide, ti csavargó országháborítók? Ti világ bolondjai, ti; forgós teringette, ostoba fickói!

Azután megint megölelte őket. – No, az ugyan szép volt tőletek, hogy útba ejtettetek minket. Gyertek hát be! Megfagytatok, ugye? Lélek gázolta kópéi!

Azzal jót ütött széles tenyerével hol az egyik, hol a másik hátára, úgy terelte őket befelé, folyvást szidva mind a kettőt, mint a bokrot.

Azok pedig egyre nevettek.

– De iszen – szólt az elébbi hang gazdája –, nem így akartunk mi ide behajtatni, hanem muzsikaszóval; de a helmeciek elátkoztak bennünket, hogy a cigányaink szánja a falu végén összetörött; gyalog jőnek utánunk a rajkók; de azért itt lesznek mindjárt.

Ezalatt a konyhába értek; a tiszttartó lakosztálya azon régi jó szokás szerint levén berendezve, miként a konyhán kellett a szobákba menni; ez volt az első a háznál, első és legtekintélyesebb lak: a háziasszony dolgozószobája; nem a mostani bűzterjesztő takaréktűzhelyek konyhája, hanem az ősi, egészséges tűzhely, lángoló kemencéjével; pattogó fahasábok a vaskutya lábán, nyárson forgatott malac pirul mosolyogva egyfelől a tűznél, másfelől tojáshabbal kenegetett dorongosfánk; nagy öblös fazekakban irigységébresztő töltött káposzta buzog, széles lábasokban valami jó főhet, mert ugyancsak meg van rakva alja is, teteje is menyecskeszemű parázzsal, a nyitott kemence friss kalácsillattal árulja el e nap titkait, a házikisasszony egy kicsit haragos, bizonyosan fánkot süt, és ha beszélnek hozzá, nem kelhet a tészta, egy másik kisasszony pedig éppen kétségbe van esve, mikor olyan szép tengerinyulat készített szitán keresztül nyomott írósvajból, olyan volt a szőre, mint az igazié, szemei is voltak mazsolaszőlőből, aztán valaki a tűzhöz közel tette, s fél fele elolvadt.

El innen, férfiak! Csak be a szobába! Nincs itt ilyenkor senkinek semmi keresete. Tiszttartóné asszony bekergeti szidott vendégeit az előszobába, ott leszed róluk bundát, sipkát, téli kesztyűt, amíg rendes ember formában lehet őket látni. Ez a két híres, hat vármegyét végigtáncolt korhely.

Borcz Adorján halvány arcán, fáradt szemein nagyon meglátszanak az álmatlan éjek nyomai; azt mondják, szép ember; így, ahogy most itt áll, senki sem venné azt rajta észre; fekete bajusza, szakálla hanyagul összevegyülve, beesett szemeire lomhán roskadnak le szempillái, sötét szemöldei ráncokat húztak homlokára; alakja csaknem ferdén áll a lankadtságtól, vállai előreroskadva, egyik lábával a másikba botlik, ha lép, ha egy percig megáll, térdei előrecsuklanak.

Még eddig hangját sem hallotta, mindig versenytársa beszélt a háziasszonnyal.

Emezen nem látszik meg semmi viszontagság; száraz, csontos ember, magas, szikár alak; arca becsületes, nyílt, és nem ígér többet, mint amennyi a fejében van; bajuszáról, szakálláról nem érdemes beszélni, olyan ritka.

Senki sem mondaná róluk így rátekintésre, hogy az egyik a környék Adonisza, a másik maga Herkules.

A tiszttartóné nagy gonddal tisztogatá le vendégei ruhájáról a bundaszőrt; tisztességesen jelenjenek meg a többi vendégek előtt, mert szép társaság van együtt, akik majd megnézik az embert.

– Visszanézzük őket – tréfálkozék Gábor –, mert mi meg leánynézőbe jöttünk ide.

– Leánynézőbe, ide! – kiálta egyszerre haragosan a tiszttartóné. – Sodrófát tinektek, nem leányt! Az utósó szolgálómat sem adnám nektek, azért, ha ezer köröszt búzád terem is, s ennek a másiknak meg milliom forintot ad is az apja. Való is tinektek tisztességes hajadon!

– Mond valamit, asszonynéném; magam is gondoltam rá, hogy nem vagyok én oda a kisasszonyok közé illő. Hadd menjen be csak Adorján a szálába, ő tud németül is, majd én csak kinn maradok a konyhában.

– Maradsz biz a pokolban! Kellesz ott most nagyon. Nincs még ott semmi megsülve.

– De bizony valami csinos kisleányt sejtettem meg ott a tűzhely mellett.

– No, félbolond! Nézd el, nézd! Tán sohase láttad életedben? Az én Eszterem az, te málé!

– Igen az egyik; de a másik?

Tiszttartóné asszonyom itt felemelé tekintélyes ujját, s úgy tett vele öcsémuram orra előtt, mint az óra ketyegője.

– Az a másik nem ebfogra való. Azt nem a kentek számára nevelték, dominus Kocsma de eadem uraimék; azért attól csak sicc! Mert ott a körmére ütnek az embernek.

– De már azt meglátjuk! – A cimbora egy lépést tett a konyhaajtó felé; termetes tiszttartóné asszonyom azonban gyorsan útját állta, s félrelökte onnan:

– Coki, kurta! Az a leány a grófkisasszony.

A cimbora meg is hökkent e szóra egy kicsinyt, meg nem is akarta hinni.

– Hát hogy van az itten?

– Hát úgy van itt, hogy itt van. A gróf okos ember. Mikor a grófkisasszonyt kinevelték a mindenféle nevelők és professzorok, akkor azt mondta a gróf: „Leányom, tudsz angolul, franciául, tudsz festeni, zongorázni, énekelni; és azért mégsem tudsz semmit, mert nem értesz a gazdasághoz; azt sem tudod, miből lesz a laska; nem tudsz az uradnak egy szája ízére való ebédet megfőzni, ha kívánja; nem érted a háztartás ezer meg ezer apró titkát, anélkül pedig veszedelmére vagy annak, aki valaha elvesz, akármilyen gazdag ember legyen is; ezért mármost eredj újra nevelőintézetbe az én somlyóházi tiszttartónénémhez, ott mindent megtanulhatsz.” Meg is tanul a lelkemadta mindent, s fogadom, hogy egy esztendő alatt olyan gazdasszony válik belőle, hogy megcsókolhatja a lábai porát, aki férjhez veszi. Azt pedig jól tudja a gróf úr, hogy a somlyóházi tiszttartóné mellett jó helyen van akárki leánya, mert jobban megőrzi az őtet, mint a bécsi madám! – No, hát mars előre!

Az ifjaknak be kellett érni a magyarázattal, vagy hitték, vagy nem, mert a tiszttartóné galléron ragadta őket, s ellenállást nem tűrve, betolta a szomszéd terem ajtaján, honnan a többi összegyűlt vendégek meleg zaja hangzott elő.

Hajh, másforma világ volt az!

Én nem tudom, vérünkben van-e, vagy a levegőben; átok-e rajtunk, vagy végzetes nyeremény; mi nem tudunk valamit, amit még apáink tudtak: – nem tudunk mulatni többé.

Most, ha összejövünk egymással, vagy civakodnunk kell epegerjesztő tárgyak felett, vagy elővesszük a politikát, s versenyezünk abban, hogy melyikünk tud szomorúbb konjektúrákat felállítani úgyis bekövetkezendő bajok felől; vagy ott ragadunk a kártyaasztalnál; legjobb esetben táncolunk, s nézzük: más hogy járja a bolondját.

Az a kedélyes, egymással megelégedő mulatság nem található többé, amihez nem kellett sem kártya, sem zene, sem politika, sem szép asszonyok, mégis reggelig elvigadott rajta minden ember, ifja és véne, s jövő esztendeig visszaemlékezett rá, milyen jól mulatott akkor!

Ki is ment az a divatból: zálogos játék, az anekdotázó öregurak, az a jó nevető publikum, aki minden tréfát olyan meleg kedéllyel fogadott, azok a vidám fiatalemberek, enyelgő leánykák; azok mind a mesevilágba tartoznak már; itt-amott falukon, kisvárosokban némi utóhangjaikra találni, de az sem úgy szól már, mint azelőtt. Okosabbak lettünk: – az a kérdés, hogy boldogabbak-e?

Mikor a két országos korhely előtt kinyitá tiszttartóné asszony a terem ajtaját, olyan nagy volt odabenn a víg zaj, hogy alig vette észre valaki bejöttüket.

A középső tölgyfa asztal körül állt egy csoport öregúr és fiatalember, vegyest; nemigen feszes öltözetekben; ki kabátban, ki mentében, ki meg atilladolmányban; valahány szem, mind egy köpcös öregúr felé volt fordulva, aki bizonyosan érdekes történeteket bocsátott közre, ahogy minden arc nevetésre készült vonásaiból lehete gyanítni.

Az öregúr molnárszínű hosszú zrínyi-dolmányt viselt, nagy ezüst filigrán gombokkal, széles zsinórzattal, hasonló színű magyar nadrágot és ezüst sarkantyús csizmát; galambfehér haja olyan sűrű volt, mint a kefe, és olyan apróra nyírva; gyakran végigdörzsölte rajta tenyerét, mikor beszélt, mintha úgy szikráztatná ki belőle az élc villanykáit.

Bajusza éppen olyan fehér volt az öregúrnak, miként haja, arcának egyéb részét tisztán tartotta minden szőrtül a borotva, sima volt az, és eleven piros, s mikor nem mosolygott is, úgy tetszett, mintha mosolyogna.

Harsány hangja kihangzik a hahotából; éppen valami kalandját meséli, hogy ment végig nemrég Pesten, a Váci utcán ugyanabban a molnárszín kabátban, nagy előernyős sipka a fejében, elefántcsont gombos nádpálca a kezében; látta, hogy valami nyúzott képű gyanús ember egyre sandalog mellette. Azt hitte, hogy a zsebkendőjét akarja ellopni. Hát, amint este bemegy a színházba, leül a második emeleti zártszékbe, felhúzzák a függönyt, kit lát előlépni a színpadra? Saját magát, azzal a hosszú kabáttal, azzal a fehér bajusszal, azzal az ernyős sipkával és hosszú nádpálcával a kezében… „Az akasztófáravaló! Komédiás volt! Azért nézett úgy meg, hogy este kijátsszon a színházban!” Tán megharagudott érte az öregúr? Dehogy haragudott, sőt elkezdett kacagni, és verte az öklével a támlát, hogy minden ember őrá nézett; úgy kiabált: „Én vagyok ott, aki lelke van a komédiásának! Én vagyok ott!” Még most is csorog a szeméből a könny, mikor ezt elmondja, úgy kacag fölötte. Akik hallgatják is, mind kacagnak; pedig így leírva nincs ennek semmi hatása; az a kedély kellett ahhoz, az a boldog jó hangulat, hogy az ember úgy tudjon elbeszélni valamit, és úgy tudjon nevetni rajta.

Egy távolabbi szögletben tisztes matrónák ülnek, kiket valami kitűnő férfiú mulattat. Nem fiatal ember már, az ötvenesben jár; ahogy a száját tartja, az látszik belőle, mintha most is igen kellemetes embernek tartaná magát, s vonásaiból kitűnik az erőködés mindenkinek valami szépet mondani; öltözete úrias volna, bársonygallér nyakán és hajtókáin, mellénye vörös bársony, nyakában nagy aranylánc, ujjain nehéz köves gyűrűk, miket szüntelen igazgat; mikor valakivel beszél, mindig olyan közel hajol hozzá, mintha valami titkot akarna vele közölni, vagy sajnálná a szót, hogy azt más is megértse. Egy öreg asszonysággal látszik nagyon megakadva lenni, aki a kabátja végső gombját megfogva, sehogy sem akarja őt tovább bocsátani, amin a többiek titokban nevetnek, s integetnek szemmel az öreg asszonyságnak, hogy csak ingerkedjék még a foglyul esettel.

A teremben alá s fel sétálgat egy fiatal hölgy; a szépség tökélyének volna nevezhető, ha a szépség felől csak a szemek adnának ítéletet. Gyönyörű haloványbarna kreol arc, nyugtalan sötét szemekkel; két ajka együtt oly parányi, mint egy eperszem; termete, mint egy antik szoboré; sem költő, sem művész szebb alakot nem kívánhat magának ideáljától.

Hanem van valami e szép alak minden vonásán, minden mozdulatán, ami annak szépségéből levon; az, hogy meglátszik rajta: mennyire tudja ő, hogy milyen szép.

Hasonló azokhoz a szépségekhez, amiket a divatképeken látni. Akármilyen ideálkép legyen is azokon, az embernek nem megy ki a fejéből, hogy ez csak divatkép.

Egy fiatal, igénytelen ember látszik őt mulattatni, akiről most nem sok mondanivalónk van. Azok közé tartozó, akikkel az ember százszor is találkozik, míg egyszer feltűnnek. Meglehet, hogy azért igen derék és kitűnő emberek. Meglehet, hogy ennél is az az eset; – majd meglátjuk.

A vidám, zengő-bongó társaság közt bujdokolva csuszamlik néha keresztül egy kicsiny, jelentéktelen alak; aki még kisebbé törekszik magát tenni azáltal, hogy a fejét aláhúzza; majd borospalackokat hord egyik szobából a másikba, majd a cselédekkel suttog: ha valaki a vendégek közől észreveszi s megszólítja: egyet mosolyodik, de azt is csak félig, azzal csuszamlik odább, úgy kerülgetve minden embert, mintha üvegből volnának, s félne, hogy összetöri valamelyiket.

A tiszttartóné harsány hangja egyszerre beleszól a társalgásba; az általa bevezetett két vendéget egyenkint bemutatja a társaság csoportozatainak, és viszont.

– Itt van ez a két jómadár! – szól a mesemondó öregúr elé érve. – Borcz Adorján öcsém meg Gábor Endre öcsém. Ez meg az én legkedvesebb urambátyám, Simándi Gida, ha hallottátok hírét.

Persze, hogy mind hallották egymás hírét. Mind a hárman szívesen kezet szorítanak, s örülnek, hogy szerencséjük van egymáshoz.

Következik az asszonyságoknál a bemutatás.

– Kedves komám, Borsodiné asszonyság. Itt hozom a két korhelyt. Ez Borcz Adorján, ez meg Gábor Endre.

– A két híres táncos – kiált fel a vidám öreg asszonyság, eleresztve a fogva tartott úr gombját végtére. – No, hálá istennek, hogy eljöttek, legalább lesz kivel táncolnom nekem is.

– Igen bizony! – mordul vissza a tiszttartóné. – Ha a mankók és a zselleszék is tudnának kalamajkát járni.

Mind nevetnek rajta. Az öreg asszonyság azt vágja erre vissza, hogy nem kell neki akkor mankó, mikor szép legények híják táncba; akkor elfelejti ő azt.

Következik a bársonygalléros úr.

– Tekintetes Torhányi úr: … nagyságos is lehet még belőle – (a bársonyos úr lekötelezetten mosolyog) –, amott van pedig a kisasszonya, Amália; most nyissátok aztán fel szemeiteket!

A két gavallér egy fordulással a szép delnő előtt terem. Adorján az első tekintetre megdöbbenve szedi magát rendbe, Gábor egyet sodorint összeállni nem akaró bajusza szálain, s félredörmög asszonynénjéhez:

– Kapitális leány.

– Ez már nektek való – veti ez oda hevenyén. Vajon hogy érthette?

Amália kisasszony rögtön elfoglalta Adorjánt, s most még csinosabb, még elevenebb divatkép lett belőle. Az eddig vele beszélgető ifjú egyszerre háttérbe szorult, s félrevette magát a többiek közé adomákat hallgatni.

Még a legutóbb említett alacsony öregurat fogta elő valahonnan a házi asszonyság, új vendégeit bemutatva neki, és azoknak őt.

– Ez az én kis férjem – szólt mosolyogva, s erőteljes arcához olyan jól illő ellágyulással tevé hozzá: – az én öreg vőlegényem; – az én ezüstvőlegényem.

A kis férfiú meghajtá magát a gavallérok előtt, s valamit, de füllel nem hallhatót, mormogott fogai között fél másodpercig tartó mosolygás mellett, amire Gábor jónak látja azt felelni: – Részünkről van a szerencse.

Pedig a kicsiny úr aligha olyasmit nem mormogott a fogai között, hogy tele van a keze dugóhúzóval, tehát nem nyújthatja oda.

Mikor Torhányi urat és Borcz Adorjánt egymásnak bemutatták, mikor Adorján visszafordult Amáliához, egyiknek az arcán sem lehetett észrevenni még csak annyi különbséget sem, melyből a többiek azt tudhatták volna meg, hogy „volt már egymáshoz szerencsénk”; óh, a meglepetést csak a színpadon szokták markírozni; a közéletben sokkal jobb színészek az emberek; ott nem a publikum kedvéért játszanak, ott az a művészet, hogy ne lásd, mit érzek most. Pedig valamit kell az olyan három embernek érezni, akik közől kettő régóta szerelmes egymásba, s a harmadik régóta őrzi őket, hogy ez a szerelem az egyenes országúton haladjon előre. Hanem az ilyesmit nem kötik a világ orrára; s azért Torhányi úr és Amália kisasszony és Borcz Adorján engedik magukat egymásnak bemutatni mint tisztes idegeneket.

Amint belemelegedtek a társaság tagjai a kölcsönös ismeretségbe, idegenek megbarátkoztak egymással: megpendíték, hogy valamit játszani kellene.

Nem kártyást, hanem mulatságost, ahol egyik ember játszik a másikkal, csupán azért, hogy nevessen, vigadjon, a jó kedvet szaporítsa. Amint egy megkívánta, a többi mind készen volt rá, s találgatták, mit játsszanak.

Azt mondják, hogy nincsen kedély a magyarban; – láttatok volna csak bennünket a magunk fiatalságában, hogy elmulattunk napestig a hármas futóson; az volt a feladat, kinek-kinek elfogni a maga szép leányát; ha azt nem találta: elfogni helyette a másikat; ha a párok egymásra találtak, milyen nagy öröm volt akkor! Aki pár nélkül maradt, hogy nevettünk rajta olyan nagyot, másik percben aztán mirajtunk nevettek; utoljára aztán szépen megosztoztunk; ez az enyim, ez a tied.

Vagy a vak zenésznél, mikor egyik játszó szemét beköték, adtak kezébe főzőkalánnyelet, a társaság többi tagja, férfi és nő, összefogózva keringett körüle sebesen, a középen álló rámutatott főzőkalán sceptrumával az eléje akadóra, az egész kör megállt rögtön, s hangot kelle adni a kérdező parancsára: a nagy elfojtott nevetés miatt alig bírta azt kimondani a meglepett; volt kacaj, ha elárulta magát, volt nagyobb, ha a kérdező nem találta ki.

Ha meguntuk ezt is, fordítottuk másra a tréfát, férfit és lányt kiválasztánk: ez a bárány, ez a farkas; körbe fogózott a fiatalság: ez a sövény; benn a bárány, künn a farkas; farkas iparkodik áttörni a kerítésen, nem eresztik; ha átrontott, a báránykát bocsátják ki, s a farkast marasztalják belül; míg egyszer aztán a bárányka is azt akarja, hogy elfogják; a farkaska nem eszi meg, nem, inkább megcsókolja szépen; s lesz belőlük páros galamb, s ők is a körbe állanak; jön a többi egymás után.

Ha ebbe is elfáradtunk, leültünk egymásra kendőt hajigálni; elmondtuk: kire, mire, miért haragszunk; nagyon sok okunk is volt néha a haragra; el sem is találtuk hirtelen, hogy miért; akkor zálogot kellett adnunk; a sok zálog összegyűlt rakásra; akkor aztán elővett bennünket egy öreg asszonynénénk, törvényszéket tartva fölöttünk; mit érdemel az a bűnös, kinek záloga most kezébe van rejtve. Hogy lestük, hogy vártuk, vajon mire fognak elítélni? Statuát állani? Magát megcsókolni? Háromszor hazudni? Vagy koldulni menni keseredett párral, sorba koldulva férfitól magamnak egy darab kenyeret, féleségemnek egy csókot, szép leánynál magamnak egy csókot, feleségemnek egy darab kenyeret? Kútba esni, ki húzzon ki? Verset mondani ex templo? Énekelni vagy szavalni? Vég nélküli fát találni? Gyertyát meggyújtani térden? Bűnösöket meggyóntatni? Másodmagával prédikálni? Egyik a dikciót mondja, másik gesztikulál hozzá; színműveket eljátszani súgó után? – Óh, mindez oly mulatságos volt, hogy az ember fáradttá kacagta magát rajta, s nem tudott jókedvében hova lenni.

Hanem most már mindennek vége van: most csak táncolunk, kártyázunk, politizálunk, és azután megint újrakezdünk táncolni, kártyázni és politizálni; nem játszik többé senki, nem mulat senki, hanem bámul azon, hogy ilyen semmiségeken hogyan tudtak valaha mulatni.

A társaság a haragszomrádnál járt; a mulatságra már Cecil grófkisasszony és Eszti is előkerültek, végezve dolgaikat a konyhában; a két leány összebeszélésből egyformán volt öltözve, mind a kettő rózsaszínbe, egy szál rózsabimbóval a hajukban; pedig különben úgy különböztek egymástól, mint a föld és a tenger: Eszti barnapiros, eleven, nyugtalan teremtés, elmés, beszédes gonosz lény, ki mindenkinek szórta az élceket; Cecil grófnő pedig csöndes, szelíd, ábrándos arc, nagy, figyelmes kék szemekkel, okos, hallgató ajkai többször csukva, mint beszédben, fehér-piros arcán csak a természet keze hinté el bűvész szépségeit; mosolyogni is alig tudott, mégis olyan szép volt. Esztike egy dacos méh, mely döngve ijesztgeti a gyönge szívűt, s ha kell, csípni is tud; Cecil pedig egy félénk pillangó, mely elrebben a közeledőtől, szárnya hamvát féltve.

A játékban Eszti is két zálogot vesztett; az egyikből elmésen kivágta magát, kútba esésre levén ítélve, az öreg anekdotás urat idézte elő a sarokból, az húzta ki, s koppant a fiatalság szeme-szája tőle; hanem a másodiknál kávéédesítésre kárhoztatták, s az már veszélyesebb hivatal; ha a zálog történetesen nem a kamarakulcs, még eltagadja, hogy nem az övé, így azonban kénytelen volt feladatát teljesítni, s annak, a fél társaság szemeit körülbelül kikaparva, emberül meg is felelt.

Most a törvénybíró – Borsodiné nagyasszonyság – egyszerre két zálogot szorított kezébe, s kérdé, mire méltó az a két nagy bűnös, aki azt otthagyta.

Az esküdtszék arra szavazott, hogy menjenek koldulni az istenadták.

Kié hát a zálog?

Az egyikre az a fiatal igénytelen ember ismert rá, mint sajátjára, akiről még nem is igen beszéltünk; szegény, nagy bűnt is tett; játék közben Cecilt nagysádnak nevezte, holott a haragszomrádban mindenki per tu van; ezért zálogolták meg. Ő csak megadta magát sorsának szerényen.

Hanem a második zálognak nem akadt gazdája.

Szép kis rubingyűrű volt az, olyan piciny kis karika, mintha gyermekek viselnék; olyan csinos kis jószág. – De hiába, a rubingyűrűnek csak nem akadt gazdája, senki sem szólalt fel: az enyim, kiváltom.

Végre Esztinek is meg kellett azt látni, ez egyszerre ráismert.

– Ah, hisz ez Cecilé! Ugyan kinek az ujjára is menne ez a pici kis gyűrű másnak?

Cecil, amint elárulták, felszökött helyéből, és el akart futni.

Eszti utána futott, elfogta, és visszahozá.

– Oh, kedves barátném, nem megy az ily könnyen. Azért, hogy te grófkisasszony vagy, érted sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért. Csak eredj koldulni, legalább megtudod te is, hogy milyen szomorú a szegény ember állapotja.

Cecil igazán meg volt rettenve, elpirult, zavarba jött; tán sírva is fakad, ha Borsodiné asszonyság nem biztatja áldott vidám szavaival.

– Lelkem, grófkisasszony, a játékban nincsen szégyen…

Remegve engedé magát a sorban ülők közé vezettetni; a fiatal bűntárs félszeg udvariassággal nyújtá neki karját. Olyan ügyetlen volt szegény. Tán ő még jobban félt, mint társnéja. Midőn meg kellett fognia Cecil kezét, csak alig merte azt ujjai hegyével érinteni, attul tartott talán, ha nagyon megfogja, ez a kis cukorkéz elolvad kezében.

Legelöl a sorban a ragyogó szépség, Amália ült, mellette Adorján. A fiatal koldus szemérmetes hangon hebegé el rövid mondókáját Amália előtt:

– Magamnak egy csókot, társnémnak egy darab kenyeret. A hódító szépség büszke nonchalance-szal nyújtá oda arcát, mintha azt mutatná, hogy ilyen esetben észre sem kell azt venni. A fiatalember pirulva, tétovázva közelíte hozzá, mindenki jól látta, hogy csak felé csókolt, csak a levegőbe: nem ért e szép archoz. Nevettek is rajta itt-ott, háta mögött.

Most Adorján elé léptek; a fiatalember itt összeszedte magát, s egész nyugalommal ilyen változatot mondott a témáról: – Kérek magamnak egy darab kenyeret, társnémnak pedig egy csókot – a kezére.

Azzal diadalmasan nyújtá Adorján elé azt a szép fehér kezecskét.

Ez olyan jó ötlet volt, hogy mindenki elkezdett rá tapsolni. – Bravó! Helyes! Derék fiú. Ez ugyan megtréfálta az egész társaságot! – Ez azután sorban kezet csókoltatott az egész társasággal szép társnéjának; ki tudja, ki vette észre, jutalma nem volt-e érte egy soha senkinek meg nem vallott szorítás attól a kis gyöngéd kéztől?

E pillanattól az igénytelen fiú vonta magára a társaság figyelmét. Az emberek megkérdezgették egymástól: ki ő, és honnan jött?

Senki sem ismerte; a háziasszony annyit mondott felőle, hogy valami Fehér Gyula, olyan közönséges név, amit az ember a másik percben megint elfelejt. Bizonyosan valami gazdasági írnok lesz; – olyan szerény. Hanem ez elmés ötlet volt tőle.

Most csak elmésséget láttak abban, pedig ha az ember úgy tudhatná a jövendőket, ahogy nem, láthatna abban egyebet is.

Talán bimbójából kifeslő gyöngédséget.

Talán tojásszékében megmozduló gyűlöletet?

Talán csírájában feltörekvő féltést?

…Hanem hát most hagyjuk abba az okoskodást, asztalon a leves!

Leves bizony, tisztelt barátim. De levesen kezdtük ám a vacsorát, nem is herbatén, ahogy ti kezditek. Aztán milyen leves volt az! Sárga a beléfőtt tyúkoknak zsírjától; illatos, éltető, még a párája is, csak éppen annyi só, annyi bors benne, amennyi kell, hogy a zeller és petrezselyemgyökér édes járulékát kedvesen ellensúlyozza: kinek így nem jó, ott van a paprika, úgy megmérgezheti vele magának, ahogy csak kívánja; hát ami benne van: nyúlánk rétes-szakaszocskák, ki tudná, mivel megtöltve, ami csak úgy omlik az ember szájában. Bizony megettük azt, édes barátaim, még repetáltuk is, hanem azért csak ti maradjatok annál a herbaténál.

A vendégek hozzáültek. Nagy bajba telt, míg meg tudtak benne egyezni, hogy ki hol üljön; már ezen nálunk hajdanában mindig birkózni volt szokás. Végre megalkudtak abban, hogy az asztalfő egyik végét a két jubilált házastárs, másik végét a két házikisasszony foglalja el, így azután komplikált „populeam virgam etc.” számítás szerint valahogy helyéhez lehetett kötni minden embert.

Akkor jó étvágyat kívántak egymásnak, s egypár pillanatig elcsendesült minden ember, hogy aki elébb imádkozni akar magában, azt végezhesse halkan; akkor azután megszólalt a kanálcsörömpölés.

A következő tálnál már aztán készen volt az az amábilis konfúzió a társalgásban, ami nélkül a mulatság nem is mulatság, mikor minden ember beszélhet a szomszédjával, amit akar, nem kénytelen valamennyi hallgatni, míg egy viszi a szót, itt kacagnak, amott suttogva beszélnek, s egymást nem zavarják vele; legfölebb a háziasszony meg a vén hajdú zavarja meg néha az embert a körülhordott tállal, disputálva mindenkivel, hogy: de biz ebből a pulykából, de biz ebből a bélesből venni kell. Csak ezt a kis darabot, ezt a pirítottját az ő kedvéért, mert majd megharagszik! Egyszer-másszor valami élces áldomás vonja magára a figyelmet: uram, uram! Szállok az úrnak! A megszólított felijed, míg észreveszi, hogy csak a poharához száll valami, nem a fejére; azután éljeneznek, összeverik a poharat, s még nagyobb lesz utána a vidám zajgás. Az öregurak kacagnak, néha érzékenyen megszorongatják egymás kezét az asztalon keresztül; Borsodiné asszonyság éles nevetése keresztülcseng minden kacagáson. A fiatalokat is érdekes elnézni: Eszti és Cecil alattomban hogy szakítják el a csirke sarkantyúját; persze, hogy Eszti felé szakadt a nagyobb rész, de azt senkinek sem szabad tudni. Amália duzzog egy kissé; szomszédai elhanyagolják. Fehér Gyula szórakozott, szemei mindig valahol másutt tévedeznek, szinte maga is látszik érezni, hogy Amáliát túl a rendén elhanyagolja, mert mikor észreveszi magát, mindig olyasmivel kínálja, ami annak nem kell; Adorján pedig egészen egykedvű, szép szemei alig mozdulnak meg néha; nem látszik őt érdekelni semmi; csak amidőn tósztot isznak, emeli fel ő is poharát, s kiissza fenékig; nincs rá semmi hatása annak. Amália annyira rosszkedvű amiatt, hogy már egyszer megtette figyelmetlen szomszédjain azt a szégyent, hogy a harmadik szomszédjában ülő apjától kért vizet, amikor aztán egyszerre négyen siettek azt tölteni a poharába, hogy mind szétömlött az asztalon. Gyulát a vacsora vége felé mégis megszállta annyira a felebaráti szeretet, hogy fogván egy tányér cukros mogyorót, megkínálta vele a szép Amáliát, s diskurzust akart vele kezdeni azon tárgy fölött, hogy olvasta-e már Jósika legújabb regényét; aminek azonban a szép Amália egyszerre véget vetett azzal a válasszal, hogy sohasem olvasott semmi magyar könyvet. Gyula nem is kínálta őt többet cukros mogyoróval.

– Nem álmos ön? – kérdé Amália szúrósan, másik szomszédjához fordulva, ki villájával az üres tányérra írogatott mindenfélét.

– Nem biz én – felelt Adorján, s egykedvűen hátraveté magát székében –, hanem egy kicsit megeléglettem már a jót. Úgy vagyok, hogy nem is szeretek már szép hölgyre nézni, mint a jóllakott ember az ételre.

E gorombaság után zsebébe dugta kezeit, s a szemközt ülő öreg anekdotás úrnak piros orcájára olyan hidegen tudott nézni, mint egy álomjáró; pedig máskor legalábbis mosolyogni szokott rá.

E percben megzendült odakinn a pitvarban az utánuk vergődött cigányok zenéje. Adorján arcát egyszerre valami rángatag élvsugár rezgette keresztül; ennek volt még rá hatása. Szemei villogva nyíltak fel; ajkain mosoly vonult át; termete nekidélcegült; egészen más ember lett belőle. Ah, ez a zene volt az ő lelkének kiegészítő része. – Olyan kiegészítő része, mint az arab rajongóénak a mákonyfüst. Arca gyönyörtől kezdett ragyogni, s hallani lehetett, amint sarkantyúit összeveri az asztal alatt.

Gábor Endre is kirúgta e hangra maga alul a széket, engedelmet kért a gorombaságért; kezet csókolt a háziasszonynak, kívánt neki még ötven esztendőt az eddigiek után; hanem azontúl nem is lehetett őket tovább tartani, rohantak ki mind a ketten a cigányok elé.

Ah, a cigány! A szegény cigány; az volt a legfőbb gond! Talán egész vacsora alatt ez nyugtalanítá őket, nem lett-e valami bajuk? Nem tört-e hegedű vagy bőgőborda? Nem ficamodott-e ki a prímás keze? Nem szöktek-e el másfelé? Ah, a hűséges jó fiúk! Megérdemlik, hogy összecsókolják őket, s úgy vigyék be diadallal a terembe, mint győztes hadvezérek sebhelyes bajnokaikat; a cigánynak nincs más kottája, mint annak az arca, aki zenéjét hallgatja, arról játssza le a vígat, a szomorút, míg aztán úgy belecsalja lelkét a hegedűjébe, hogy viszont mikor ő akarja, akkor lesz az hol víg, hol szomorú.

A két ifjú egészen átváltozott. Most voltak azok, akiknek őket a hír festé. Gábor Endre a daliás, hősi alak; Borcz Adorján a szívrabló.

Egyedül járták el ketten azt a most már divatból kiment táncot, ami olyan szép volt, a toborzót; amit férfi férfival szemközt állva szokott lejteni, délceg, daliás léptekkel. Az egész test mozog abban, s minden mozdulat egy plasztikai szobor mintaképe. Az arc mosolygása, a szem villogása játszik abban főszerepet; nem is való az minden hányt-vetett legénynek; mert az még azon időkből maradt ránk, amikor a magyar ember táncolt azért, hogy nem tudta, hova legyen szíve-lelke erejétől, táncolt vitézi büszkeségből hírneves csaták végével. Én is csak egypárszor láttam már ezt az ősi táncot, de még most is úgy látom azt magam előtt.

Képzelet nem éri utol azt a bűbájos délceg járást, amit a vidék legszebb ifja ott a bámuló társaság előtt tett; minden szem tüze az ő arcán látszott összegyűlni, úgy ragyogott az, olyan szép volt; minden mozdulatából báj, erő és kellem tűnt ki. És ő azt tudta jól; úgy tudott szemeivel a szép hölgyek szemeibe vágni, úgy tudott a kedvükért lelkesülni; egészen más ember volt, mint félóra előtt. Minden arcon lehetett látni, hogy mennyire tetszik neki – csak Amáliáén nem. Ő szerelmes volt belé.

(Folyt. köv.)

Advertisements

Véleményed van? ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s